Jó ideje nem írtam, pedig érzéseknek nem voltam a hiányában. Jónak rossznak, ahogyan az ilyenkor lenni szokott. Mégis úgy tűnik és néha talán én is így érzem, hogy elindultam az egyensúly, a kis könnyebbség irányába. Egyrészt kb egy hét kellett ahhoz, hogy azt a bizonyos rossz randit le tudjam magamban rendezni. Itt a fő cél annak a keresése volt, hogy megpróbáljam magamat akkor is jól érezni, ha nincs az oldalamon egy férfi. Valamint az, hogy ketten a babámmal is minőségi és boldog időt tudjunk együtt tölteni kettesben is, meg tudjak neki minden fontosat adni, és ne csak várjak valakire vagy valamire, aki majd ebben nekem segítséget nyújt.

Azt, hogy jobban vagyok valamivel, külső forrásként megerősítette, hogy  a Mókus, aki hivatás szerűen segít az utamon, ebben a nehéz helyzetben, javasolta, hogy mostantól próbáljunk meg két hét helyet három hetente találkozni :) 

Persze sokszor nehéz is mint írtam, például amikor magamnak kell boldoggá tennem magamat, és miután kielégültem elbőgöm magam, mert az az érzés van bennem, hogy ennek nem így kellene lennie. Hogy én ennél többet érdemlek, valakit, aki rajtam dolgozik, és nem csak én magamon. Persze mint azt kedves barátnőm megjegyezte, pasit felszedni, különösen e célból és nem acélból;) csak igény szint kérdése. Így hát ehhez igazítom a dolgokat.

Ami mostanában a legnehezebb volt lelkileg, az az, hogy beadtam a válási papírokat. Hiába én akartam, hiába tudom, hogy így kell, akkor is piszok nehéz.   

Van viszont egy fontos ráismerésem is, ami talán a későbbiekben segíthet. Mégpedig rájöttem, hogy az én kapcsolatomnak most miért lesz vége, szemben sok ismerősöm házasságával, ahol szintén sok nehézség adódott már. A különbség úgy érzem, abban rejlik, hogy ők abba a pasiba szerelmesek, akivel a nehézségeket átélik, és ez a szerelem, szeretet segít benne, hogy együtt menjenek tovább. Én viszont a kapcsolatunkba voltam szerelmes, ahhoz ragaszkodtam, ezért volt ennyire nehéz, ezért nem is tudtam tíz éven keresztül elengedni. Ez a feladatom, olyan valakit találni, akivel nem a kapcsolat, hanem az ember maga a fontos. Akit nem érzek lecserélhetőnek, aki mellett nem keresek mást, aki mellett azt érzem, hogy megérkeztem, behúzom az evezőket, és már nem akarok tovább indulni. 

 Amióta ez az egész elkezdődött rossz kedvem van. Így belecsapva a lecsóba, a kellős közepébe, csak úgy fröccsennek az érzések, de szépen lassan úgyis kirajzolódik majd a történetem. Egyre kevésbé tetszik ez a dolog, már háromnegyed éve, és persze előtte az a röpke hat év, amit elszúrtam, de addig nem éreztem a válságot ilyen mélyen, ilyen erősen. Most meg itt vagyok, pillanatnyi jó kedvekkel, alkalmi nevetésekkel és állandósuló rossz kedvvel. Nem vagyok depressziós, ismerem magam, újra és újra képes vagyok reménykedni, de attól még szomorú vagyok. És az sem segít a dolgon, hogy mindez az én döntésem volt. Pedig minden párkapcsolati szakértő tudja, hogy az van könnyebb helyzetben, aki kiadja az útját a másiknak. De én ezt a könnyebbséget még sem érzem. Ezt a döntést meghozni nagyon is nehéz és fájdalmas volt. Tíz évet lezárni ugyanolyan gyász, mint valakinek a halála. Én is gyászolok. A tíz éves kapcsolatunkat gyászolom. Sokat gondolkodtam nyár óta, amióta valóban kipattant a dolog, próbálom felmérni a gyász melyik szakaszában tartok. Elég sokáig a hitetlenkedés, a düh, az alkudozás volt terítéken. Egy ideje már elfogadtam, hogy ezen a dolgon már nem tudunk változtatni, de a lehangoltságom nehezen múlik. Vannak időszakok, amikor feldob valami vagy valaki, és akkor kicsit jobb, de aztán amikor ez a valaki érthetetlen mód eltűnik, újra a padlón vagyok. Persze ez is változni fog, és az új utak keresését és az ezzel járó nehézségeket is idővel majd könnyebben veszem, de most sok mindent kell újrakezdenem. Valaminek a befejezése, az elmúlása fáj. De a befejezés valami újnak a kezdetét is jelenti. Az új változással jár. És hiába nem akarom, hiába nehéz, változnom kell. A változás fejlődés, és én szeretnék pozitív irányba fejlődni, mert ezt a döntést magamért hoztam meg. Magamért, mert ami volt, rossz volt és én nem így akarom leélni az életemet, a biztonságos kis ketrecemben. A szabadság, a repülés veszélyes, örvényes, de így talán lesz esélyem arra, hogy boldogabb legyek.